A legfontosabb, hogy minden dacos megnyilvánulás esetén öntsük szavakba, amit a gyermek érez. Pár rövid, tömör mondatban, nyugodt hangon jelezzük neki vissza, hogy milyen érzések kavarognak most benne, például „Mérges vagy, mert ledőlt a torony, amit építettél. Érthető, de dobálni akkor sem szabad.” Ezzel megmutatjuk, hogy figyelünk rá, hogy biztos támaszként ott vagyunk neki, hogy segítjük őt. Az érzéseit elfogadjuk, a viselkedését pedig közben szabályozzuk. Bátran beszéljünk a saját érzéseinkről is.
Ilyenkor felajánlhatjuk neki az ölelést, amely érzelmi biztonságot ad és segíthet a megnyugvásban, például „Segítsek megnyugodni?”, vagy „Ha egy kicsit megnyugodtál, gyere ide egy ölelésre!”
Ugyanakkor vannak gyerekek, akik ezekben a helyzetekben kifejezetten kerülik az érintést és a testi kontaktust. Mindannyian mások vagyunk! Az esetükben jó lehet, ha lehetőségük van az elvonulásra, például „Ha ennyire fel vagy dúlva, akkor segít, ha bemész a szobádba (nyugisarokba, stb.) és szusszansz egyet. Bekísérjelek?” (ez közös elvonulás is lehet). Továbbá bárki kiléphet a helyzetből egy rövid szünetre, például átmegyünk egy pillanatra egy másik szobába. Mérséklődhet a hiszti, ha nincs jelen közönség.
Bizonyos korlátok, szabályok szükségesek. Ezek alapja a megfelelő napi ritmus kialakítása és tartása, hiszen ebbe beletartozik, például az ébredés, a lefekvés, az étkezések és a tisztálkodások ideje. Ezekkel együtt már ott vannak az alapvető szabályok is, például „Minden étkezés előtt kezet mosunk.”, vagy „Este 8 óra körül lefekvés.”. Ezek következetes betartásával megteremtjük azt a stabil és biztonságos keretet a gyermek számára, amin belül szabadon tevékenykedhet, felfedezhet, játszhat. Természetesen ez a keret egyre tágul, ahogy a gyermek egyre nagyobb és ügyesebb lesz, önállóbbá válik.
Ugyanezt a biztonságot, stabilitást, kiszámíthatóságot nyújtjuk neki azzal is, ha mi magunk is határozottak vagyunk. A gyerekek folyamatosan próbálgatják a szárnyaikat és feszegetik a határokat, ha azonban egy adott dologgal kapcsolatban, mindig ugyanúgy reagálunk, például „Egy almalevet veszek neked a boltban.”, megtanulják, hogy kevésbé érdemes próbálkozni, hiszen mindig ugyanaz lesz a következménye.
Abban az esetben, ha mi is bizonytalanabbak, határozatlanabbak vagyunk, egyszer megengedünk valamit, másszor nem, a gyerek is összezavarodik. Nem érti, hogy lehet, a példánál maradva, hogy múltkor kapott almalevet meg csokit is, míg most csak almalé van, amikor csokit is akar. Ez frusztrálttá teszi, és csak jobban feldühíti. Ilyenkor a gyerekek még erőteljesebben tudnak reagálni, aminek a hatására a szülő még jobban elbizonytalanodik, és könnyebben beadja a derekát. Ezzel azonban egy ördögi kör indul el, mert a gyerek hamar megtanulja, hogy érdemes újra és újra próbálkoznia, hiszen a határok nem egyértelműek, illetve minél jobban, hangosabban, kitartóbban hisztizik, annál hamarabb eléri, amit akar.
Érdemes felvállalni a kezdeti, kisebb konfliktusokat, mert ennek hiányában a dackorszak tartóssá válhat, illetve egyre nagyobb és nagyobb erővel térhet vissza.
Ehhez kapcsolódóan még fontos megemlíteni, hogy a gyereknek is legyen lehetősége bizonyos helyzetekben dönteni, például „Egy dolgot veszek neked. Almalevet vagy csokit kérsz?”, „Egyedül vetkőzöl a fürdéshez, vagy segítsek?”. Érdemes számára kisebb dolgokban teret hagyni, mert fontosabb kérdésekben könnyebben fogadja a korlátozást, és a nehezebb időszakokban is mérsékeltebb a dacreakció.
Amennyire lehet, előzzük meg a hiányállapotokat (éhség, szomjúság, fáradtság), például mindig legyen nálunk kellő mennyiségű ennivaló, innivaló, ha hosszabb útra megyünk.
