Dackorszak – Avagy, hogyan lehetünk profi válságkezelők

A dackorszak mind a gyermekek, mind a szülők számára nehézségekkel, frusztrációval teli időszak, amelynek kezelése komoly kihívást jelent.

Egy-egy dacos megnyilvánulás, hiszti esetén gyakorta megesik, hogy a gyerekek hirtelen, látszólag minden ok nélkül kirobbanó dühvel reagálnak, toporzékolva, bömbölve levetik magukat a földre, eldobálják a kezük ügyébe kerülő dolgokat, megjelenik a teljes kontrollvesztés állapota. Felnőttként pedig nem egyszer értetlenül állunk a dolog felett, hiszen az előbb még semmi baja nem volt a gyereknek.

Érezhetjük úgy, hogy tehetetlenek, frusztráltak, dühösek vagyunk, mintha a gyerek szándékosan nem működne együtt, ellenséges lenne. Ilyenkor mi is beszűkülünk, csak a saját szemszögünkből szemléljük az eseményeket, pedig ezekben a helyzetekben lenne a legnagyobb szükség a távolításra, nézőpontváltásra.

Segíthet, ha pár pillanatra kilépünk a helyzetből, például veszünk egy mély levegőt és lassan kifújjuk, így hagyva időt magunknak a csillapodásra, megnyugvásra. Ez lehetővé teszi, hogy jobban beleképzeljük magunkat a gyermek helyzetébe, és együttérzéssel, empátiával forduljunk felé, amellyel átsegíthetjük őt a nehéz pillanatokon.

Kép: pixabay

“Segíthet, ha pár pillanatra kilépünk a helyzetből.”

Néhány fontos információ, amellyel érdemes tisztában lennünk, ha a hisztikre gondolunk:

• A dackorszak (1-4 éves kor – a csúcspont általában 3 éves korban van) természetes fejlődési mérföldkő.
• Ebben az életkorban megjelenik a nagybetűs ÉN. A gyermek rájön, hogy saját akarata, vágyai és céljai vannak, melyek gyakran nem egyeznek a körülötte lévő személyekével.
• Még nem rendelkezik tapasztalati belátással, ezeket az információkat a környezete segítségével, lassan sajátítja el.
• Gondolkodása egocentrikus, vagyis olyannak látja a valóságot, amilyennek szeretné, nem olyannak, amilyen valójában.
• Értelmi és mozgásfejlődése felgyorsul, egyre ügyesebb és magabiztosabb. Vágyai azonban még jelentősen meghaladják képességeit, illetve lehetőségeit. Gyakran ütközik korlátokba, akadályokba, amelyek hamar feldühíthetik.
• Ilyenkor még nem a gyermek uralkodik az érzelmein, hanem azok rajta. Ennek hátterében az agy érésének folyamata áll. Az érzelmek agyunk úgynevezett limbikus rendszerében keletkeznek. Ez a terület erre az életkorra már teljesen kialakult. Azonban agyunk azon része, az úgynevezett frontális lebeny, amely lehetővé teszi, hogy indulatainkat képesek legyünk leszabályozni és kontrollálni még éveken, évtizedeken keresztül folyamatosan fejlődik.

“Az érzelmek természetesek, legyenek azok bármilyenek. A nehéz pillanatokban, a gyermeket segítve, nem csupán a gyermek, hanem a szülő is tanul, fejlődik.”

Ennek az életszakasznak kiemelt szerepe van az akarat, az önállósulás és elszakadás, valamint az érzelmi intelligencia fejlődésében. Az akaratnak eme korai megnyilvánulásai szükségesek ahhoz, hogy a gyermek egészséges önértékelésű, magabiztos felnőtté váljon, aki tisztában van az elképzeléseivel, céljaival, ki tud állni azokért és meg is tud értük küzdeni.

Ebből adódóan fontos, hogy hogyan reagálunk a dacos megnyilvánulásokra, hisztikre, mert ezzel indulat- és stresszkezelést, valamint társadalmi normákat is tanítunk a gyermeknek, mintát nyújtunk neki. Segítségünkkel, megtanul bánni a saját és mások érzelmeivel.

Sok esetben nehézséget jelenthet, hogy szülők generációi nőttek fel úgy, hogy nem beszéltek nyíltan az érzéseikről, érzelmeikről. Az olyan negatív érzelmeket, mint a düh, a harag, a szomorúság és a félelem a társadalmunk megbélyegezte, és a legtöbb esetben nemkívánatosnak tartja, mintha ezeket éreznünk sem lenne szabad. Így, amikor találkozunk velük, felnőttként is nehezen ismerjük fel, illetve kezeljük őket.

Az érzelmek természetesek, legyenek azok bármilyenek. A nehéz pillanatokban, a gyermeket segítve, nem csupán a gyermek, hanem a szülő is tanul, fejlődik.

Fontos figyelembe venni ezt a szempontot is, amikor a dackorszakra gondolunk.

“Ebből adódóan fontos, hogy hogyan reagálunk a dacos megnyilvánulásokra, hisztikre, mert ezzel indulat- és stresszkezelést, valamint társadalmi normákat is tanítunk a gyermeknek, mintát nyújtunk neki. “

Mi válthatja ki a dacreakciót, hisztit?

• Többek között:

• • Kezdődő betegség
  • Kialvatlanság, fáradtság
  • Éhség, szomjúság
  • Bujkáló fájdalom
  • Unalom
  • Váratlan, új szituációkkal való szembesülés (kistestvér születése, óvodakezdés, stb.)
  • Túlkorlátozás, sok tiltás, vagy éppen túl kevés
  • Magas követelmények (Fontos, hogy reális elvárásaink legyenek a gyermekkel szemben)

Mit tehetünk azért, hogy a dackorszak kezelhetőbb legyen?

Kép: pixabay

A legfontosabb, hogy minden dacos megnyilvánulás esetén öntsük szavakba, amit a gyermek érez. Pár rövid, tömör mondatban, nyugodt hangon jelezzük neki vissza, hogy milyen érzések kavarognak most benne, például „Mérges vagy, mert ledőlt a torony, amit építettél. Érthető, de dobálni akkor sem szabad.” Ezzel megmutatjuk, hogy figyelünk rá, hogy biztos támaszként ott vagyunk neki, hogy segítjük őt. Az érzéseit elfogadjuk, a viselkedését pedig közben szabályozzuk. Bátran beszéljünk a saját érzéseinkről is.

Ilyenkor felajánlhatjuk neki az ölelést, amely érzelmi biztonságot ad és segíthet a megnyugvásban, például „Segítsek megnyugodni?”, vagy „Ha egy kicsit megnyugodtál, gyere ide egy ölelésre!”

Ugyanakkor vannak gyerekek, akik ezekben a helyzetekben kifejezetten kerülik az érintést és a testi kontaktust. Mindannyian mások vagyunk! Az esetükben jó lehet, ha lehetőségük van az elvonulásra, például „Ha ennyire fel vagy dúlva, akkor segít, ha bemész a szobádba (nyugisarokba, stb.) és szusszansz egyet. Bekísérjelek?” (ez közös elvonulás is lehet). Továbbá bárki kiléphet a helyzetből egy rövid szünetre, például átmegyünk egy pillanatra egy másik szobába. Mérséklődhet a hiszti, ha nincs jelen közönség.

Bizonyos korlátok, szabályok szükségesek. Ezek alapja a megfelelő napi ritmus kialakítása és tartása, hiszen ebbe beletartozik, például az ébredés, a lefekvés, az étkezések és a tisztálkodások ideje. Ezekkel együtt már ott vannak az alapvető szabályok is, például „Minden étkezés előtt kezet mosunk.”, vagy „Este 8 óra körül lefekvés.”. Ezek következetes betartásával megteremtjük azt a stabil és biztonságos keretet a gyermek számára, amin belül szabadon tevékenykedhet, felfedezhet, játszhat. Természetesen ez a keret egyre tágul, ahogy a gyermek egyre nagyobb és ügyesebb lesz, önállóbbá válik.

Ugyanezt a biztonságot, stabilitást, kiszámíthatóságot nyújtjuk neki azzal is, ha mi magunk is határozottak vagyunk. A gyerekek folyamatosan próbálgatják a szárnyaikat és feszegetik a határokat, ha azonban egy adott dologgal kapcsolatban, mindig ugyanúgy reagálunk, például „Egy almalevet veszek neked a boltban.”, megtanulják, hogy kevésbé érdemes próbálkozni, hiszen mindig ugyanaz lesz a következménye.

Abban az esetben, ha mi is bizonytalanabbak, határozatlanabbak vagyunk, egyszer megengedünk valamit, másszor nem, a gyerek is összezavarodik. Nem érti, hogy lehet, a példánál maradva, hogy múltkor kapott almalevet meg csokit is, míg most csak almalé van, amikor csokit is akar. Ez frusztrálttá teszi, és csak jobban feldühíti. Ilyenkor a gyerekek még erőteljesebben tudnak reagálni, aminek a hatására a szülő még jobban elbizonytalanodik, és könnyebben beadja a derekát. Ezzel azonban egy ördögi kör indul el, mert a gyerek hamar megtanulja, hogy érdemes újra és újra próbálkoznia, hiszen a határok nem egyértelműek, illetve minél jobban, hangosabban, kitartóbban hisztizik, annál hamarabb eléri, amit akar.

Érdemes felvállalni a kezdeti, kisebb konfliktusokat, mert ennek hiányában a dackorszak tartóssá válhat, illetve egyre nagyobb és nagyobb erővel térhet vissza.

Ehhez kapcsolódóan még fontos megemlíteni, hogy a gyereknek is legyen lehetősége bizonyos helyzetekben dönteni, például „Egy dolgot veszek neked. Almalevet vagy csokit kérsz?”, „Egyedül vetkőzöl a fürdéshez, vagy segítsek?”. Érdemes számára kisebb dolgokban teret hagyni, mert fontosabb kérdésekben könnyebben fogadja a korlátozást, és a nehezebb időszakokban is mérsékeltebb a dacreakció.

Amennyire lehet, előzzük meg a hiányállapotokat (éhség, szomjúság, fáradtság), például mindig legyen nálunk kellő mennyiségű ennivaló, innivaló, ha hosszabb útra megyünk.

“Bizonyos korlátok, szabályok szükségesek.”

Hagyjunk elegendő időt a változásra, és lehetőleg kerüljük a kapkodást, például, ha önállóan szeretne felöltözni, de nekünk sietnünk kellene: akkor kezdjünk kicsit korábban készülődni, vagy már indulni kellene a játszótérről, de Ő még homokozik: ilyenkor mondhatjuk neki, hogy „Még megépítjük a tornyot, aztán összepakolunk.”

Legyen meg a napi feszültségcsapolás. Erre a legjobb a sok közös játék, valamint a meseolvasás, de kiváló segítség a humor (csak, ha nem gúnyos) és a kreativitás, játékosság is, például, ha a gyerek ebéd előtt sütit enne: “varázserővel” átnyújthatunk neki egy képzeletbeli sütit, amit jó étvággyal elfogyaszthatunk, vagy egy „mágikus trükkel” úgy tehetünk, mintha eltűnt volna és keresnénk, majd látványosan megtalálhatjuk.

Nyugodt körülmények között (dacos megnyilvánulás előtt vagy után) taníthatunk neki önmegnyugtató módszereket is, például nagy levegőt veszünk és kifújjuk, vagy ökölbe szorítjuk a kezünket, majd kiengedjük.

Lényeges, hogy minden helyzetben teljes jelenléttel kommunikáljunk, amely jelentősen növelheti a hatékonyságunkat:

1. Menjünk oda, és guggoljunk le hozzá.
2. Érintsük meg.
3. Vegyük fel a szemkontaktust.
4. Szólítsuk meg.
5. Csak akkor kezdjünk beszélni, ha valóban figyel. (Bővebben: Pethő, 2018)

“Hagyjunk elegendő időt a változásra…”